A következő "sztorinak" több címén is gondolkodtam. Pl.: A nagy magyar egészségügy vagy Bízz az orvosodban (szarkasztikus hangvételben) vagy Túléltük és hasonlók.

Elöljáróban csak annyit, hogy 12 éve a fiamat három és fél, közel két éve a lányomat két óra húsz perc alatt sikerült világra hozni ("cakli-pakli"-magzatvízszivárgás kezdetétől, 10 perces fájásokkal indulva - utóbbit 0 orvosi segítséggel, mert hajnal lévén kifogtam egy rezidens kislányt, szerencsére egy tapasztalt, ám álomtól kóros szülésznővel párban, s a fogadott helybeli orvosom már a csecsemős nővér karján ordító gyerekkel a folyosón találkozott). 

Tehát:

Egyik este éreztem egy kis összehúzódást a hasamban, pici fájdalommal. Már egy-két hete is előfordult, de bevettem a jósló fájásokra felírt pirulát, s ezzel el is felejtődött a dolog. Most is bekaptam egy szemet ebből, reménykedve, hogy most is hatni fog. Nagyjából végigaludtam az éjszakát, egy-két piciri fájástól eltekintve. Másnap reggel hatkor már éreztem, megint fájdogál. Hétkor megest volt egy. Felkeltem, nekiálltam összepakolni a kórházi cuccomat, ami ugye még nem volt, 35 hetes terhes lévén, patópálurasan. Viszonylag nyugodt voltam, a 28. hetes UH-n rendben volt minden, bár azóta nem voltam dokinál. Se. ÁP felébredt a mocorgásra, kérdezte mit csinálok, mondom pakolok, menni kell. Ugrott egyet, ébresztette, öltöztette a gyerekeket. Ekkor már 30 percenként jöttek a fájások. Beautóztunk fogadott orvosom városának kórházába, ami ÁP vezetését tekintve, kb. 15 perc.Eltelt egy óra, mire a dokim bejött dolgozni, még egy óra, mire megkérdezte a folyosón, mizu? Mondtam, mi, ránézésre megállapította: jóslófájás. Ugyan ez már a harmadik terhességem, mégse szálltam vitába vele, ő tudja, negyven éve praktizál, én csak érzem... Újabb félóra elteltével már be is hívott, megvizsgált, majd a gumikesztyűt meglátva ijedten közölte, tágulási vérzés, osztályra azonnal felvéve. Úgy újabb órácska elteltével elkérték az adataim, megmutatták az ágyam, hanyagul közölték, ne nagyon rendezkedjek be, mert ez az ágy császárosoknak van fenntartva, s ha véletlen egy beesik, költöznöm kell. Okéka. Kaptam egy infúziót, egy pirulinát és ágynyugalmat. A fájások elmúltak. Késő délután tényleg átköltöztem egy másik szobába. Vacsora után közölték, a nyugipirit csak este tíz körül vegyem be. Ők tudják. Fél nyolckor jött egy fájás. Hopp, gyógyi bekap. Nyolckor is jött. Meg kilenckor és egy negyed óra múlva is. Akkor már szóltam az éjszakás nővérkének, valami nem stimm, gyógyi ellenére is fájogatok, mintegy 15 percenként. Rendben, szól az ügyeletes éjszakás orvosnak. Nem ismertem a dokit, az elmúlt két évben nemigen jártam arrafelé. Lejött, mondta, legyek szíves a ctg-re felmenni, feltesznek egy fél órácskára. Rám is kötötték, feküdtem, hallgattam a gyerek szívhangját. Az éjszakás orvos nem, csak az ügyeletes szülésznő nézett rám időnként. Már majdnem letelt a fél óra, amikor észrevettem, hogy a fájások után a szívhang mintha kicsit gyengülne. Akkor már nagyon vártam, mikor téved arra a szülésznő, s megkérdeztem, hogy ez normális szerinte? Nem volt az, mert az arcomra tett egy oxigénmaszkot, s megkért, forduljak az egyik oldalamra, Újabb félórás hallgatózás következett, de akkor már sűrűsödtek a fájások, tíz percesre. Már az orvost is érdekelte, mi van, ránézett, s így mondta szó szerint: "nagyon szar a ctg-je". Ezer bocsánat a csúnya szóért, idéztem.  Ebből ugye egy hozzá nem értő mit von le? Hogy valami nem stimmel. Felsegített az ágyról és megkért, fáradjak át egy másik szobába (lifttel, lépcsőn), csinál egy flowmetriát. Eddig csak hallottam róla. Szóval UH-os felvételt készített, nem szólt, csak láttam, hogy egyre idegesebb. Én meg egyre gyakrabban fájtam. Már eléggé fújtattam az ötperces fájások alatt, ő pedig telefonálgatni kezdett remegő kézzel és térddel, síkidegen csapkodta a telefont. Közeli nagyváros kórháza nem fogadott, fertőzés volt a PIC-en. Sóhajtozott, hogy akkor most hova a francba küldjön?! 22. 30 volt. Legközelebb 120 km-re volt koraszülött osztály. Én már nagyon fájtam, mire megírta a zárójelentést, felkísértek a kórterembe és bekötöttek egy újabb infúziót, s beadták a tüdőérlelőt. Öt perces fájásaim voltak. Közölték, hogy hívtak mentőt, pakoljak, visznek másfél órás utunkra. Felhívta a mentősök figyelmét, hogy az infúzió ne csöpörésszen, hanem zuhogjon ezerrel. Akkor már csak a cseppekre tudtam figyelni, meg a doki kezére emlékszem, amint egyezményes jellel mutatta: anyuka kibírja odáig, tolófájáskor nem tol!!! A mentős kérdezte a szülésznőt, hány perces? Mondta, hogy öt. Én fújtatva hozzátettem: van az három is. Még hallottam a mentőápolót, miszerint szerinte nincs az már három se... Betoltak az autóba, elindultunk. Én csak az infúzió cseppjeit figyelmet, láttam, mindjárt elfogy. Előkapartam a telefonom, írtam ÁP-nak egy sms-t, hogy ne ijedjen meg, elvisznek máshova, mert beindult a szülés, s hogy minden rendben lesz. Alig kaptam levegőt, s valahogy kínomban végigértem az ágyat, mert a talpamon éreztem az egyik végét, a fejem meg koppant a másikon. Sőt, még tovább is nyúlt a nyakam... Egyfolytában fújtattam és szuszogtam. Kértem a mentőst, adna egy korty vizet. Mondta, ez nem olyan mentő, amiben víz is van. Egyre inkább hánykolódtunk, már nem tudom, a sebességtől vagy az út volt ennyire hepehupás. Fájtam, fájtam, a mentős reménykedve kérdezte, ugye múlik a fájás...? Nem nyugtathattam meg, mondtam, sajnos már nincs szünet a fájások között. Egyszer kinyögtem, a következő már tolófájás lesz... Nem anyuka, nyugalom, csak szuszogjon! Kettővel később kértem, nézze meg, mert úgy érzem, ott a feje. Nem, anyuka, nyugalom, csak szuszogjon! Már eléggé kifulladtam, hörögve kértem megint: nézze meg, úgy érzem, ott a feje! Nemnem, ki kell bírni, mindjárt ott vagyunk! A következőnél már ordítottam, hogy nézze már meg, mindjárt kint a feje!!! Lerántotta a ruhámat, s tényleg ott volt. Azonnal leállította a kocsit, beágyazott a lábaim közé. A szemem sarkából láttam, mit csinál, s csendesen megkérdeztem: tolhatok? Nyomjon. Volt a válasz. Éjfél előtt tíz perccel született meg. A sofőr azonnal esetkocsit kért, ami öt perc múlva ott is volt. Addig a kicsikémet a mellkasomra tették, egy hőtartó fóliába, de valamiért úgy emlékszem, hogy nem érte be, mert éreztem a kicsi csupasz bőrét, amire én próbáltam ráhajtogatni, hogy minél több helyen takarja, amíg az orrát-száját szívták. Aztán az esetkocsi elvitte. Láttam a sofőr kétségbeesett arcát, megjegyeztem, hogy másikvárosig se jutottunk volna el. Dehogynem, felelte, hisz már a közeli elkerülőn vagyunk...! Engem a legközelebbi kórházba vittek, ahol azonnal elláttak. Bevallom, sőt ott is megjegyeztem, jobban fájt, mint maga a szülés. ÁP, anyukám és a gyerekek, egyik nap jöttek látogatni. Apa már másnap megnézte a kislányt, le is fényképezte, de nem mutatta meg ( a képekről is csak utólag tudtam). Három napig voltam vendég. Azután átengedtek a pici után az ottani PIC-re, ahova ÁP vitt át, kocsival. Még jó, hogy van, különben buszozhattam vagy vonatozhattam volna, frissen szülten, gyerekágy alatt. Kértem a kismamaszállást, bár sírtam csak napokig, hisz' a nagyobbik kicsi otthon maradt apával. Ő sincs még kétéves. Nem volt más választásom, a picurkának szüksége volt rám, napi három óra utazgatásnak semmi értelme nem volt. Inkubátorban volt, végig. Csak a kis combját, homlokát simogathattam, rengeteg kanóc lógott ki belőle. Azóta sem emlékszem, nem volt lelkierőm számolgatni, hány féle infúziót kapott egyszerre. Tájékoztatást csakis a főorvostól lehetett kérni, aki igen ritkán volt elérhető, és akkor sem volt túlzottan érthető. Legalábbis számunkra. Valószínűleg azért használt csakis idegen szavakat, hogy ne ijesszen meg annyira, hisz úgyse tudtuk azok jelentését. Így viszont méginkább aggódtunk, mert halvány lilánk se volt, mégis mi van a kicsivel. Annyit sikerült kiderítenem, hogy 1840 grammal született és 45 cm-rel. Oxigénhiányos állapotban, 33, 4 fokos testhővel került a koraosztályra... Gyomorszondán kapta az anyatejet, nagyon pici adagokban. Eleinte nem akarta elfogadni, befogadni. Egy hét után kezdte el emészteni a szervezete az elemi ételt. Részletesen nem emlékszem, mi is történt, mi az anyákkal elvoltunk egész nap. Három óránként járkáltunk két emeletnyi lépcsőt az anyaszállásról a kicsikhez, ki azért, hogy szoptathasson, ki azért, hogy fejhessen, ki azért, hogy legalább megsimogathassa egy kicsit a parányokat. Egy dolog nagyon jó volt benne, hogy mivel hasonló helyzetű emberek - anyák - vettek körül, kibeszélhettem magamból. Terápiás volt, innen is köszönöm a lányoknak! Azt a másfél hetet nem kívánom senkinek. Tíz nap múltán átkerültünk a hozzánk közelebb eső másikvárosba, ahová azért küldték, mert a májkapuba bemenő főérben trombózist találtak, amit itt hatékonyan tudtak kezelni. Innen már esténként hazajártam. Reggel mentem, vittem a lefejt anyatejet, a napot ott töltöttem, bár tenni nem tudtam semmit, itt is inkubátorban volt. Próbáltam szétszakadni, hogy egyik gyerek se sérüljön túlzottan. Itt viszont már csak kapkodtuk a fejünket, mert egyik napról a másikra, egyre több vezeték és cső került le a kislányunkról. Végül, amikor onnan visszakerültünk az eredetileg megcélzott intézménybe, közeli városunkba, már cumisüvegből is tudott inni! Micsoda nagy szó volt ez akkor nekünk, hisz ekkor már három hete kórházban volt. További három hetet töltöttünk orvosi felügyelet alatt. Oda is délelőtt mentem, este jöttem, napközben ott szoptathattam, éjjel a lefejt anyatejet adták neki. Csak úgy engedtek haza bennünket hat hetesen, hogy meg kellett tanulnom beoltani, mert a kezelést folytatni kell, de segítséget nem kapunk sehonnan sem. Nincs egyetlen orvos vagy nővér, ápoló, aki napi kétszer kijönne és beadná neki a szükséges injekciót. Apának kell lefognia, amitől rettentő stresszes és ájulásközeli állapotba kerül, nekem pedig megcsinálni a szükséges oldatot és már csak picit remegő kézzel beadni a pici combocskákba. Most már jól van, anyatejen él, három kiló körüli a súlya és felcseréli a napszakokat. Dévény-tornára járunk, pozitívan gondolkodunk, ezért csak prevenciós kezelésnek szánjuk. 

A bátyjuk rögtön, első látásra szerelmes lett, a második húgába is. A nővére is puszilgatja, simogatja, pesztrálná is. Azért némi féltékenység is felüti a fejét időnként és a mellőzöttség érzését is észrevesszük rajta. Pedig amikor a pici alszik, mindig a nagytesóval foglalkozom, a házimunkát mellőzöm inkább. Mi meg féltjük, rendesen. Széltől, hótól, nővérkétől. 

Persze, most aztán van némi lelkiismeret furdalásom -amit az én kedves barátosnőm az orrom alá is dörgölt - az előzményeket tekintve, de bármit is mondtam, éreztem akkor, ezt nem akartam semmiképp...

Ok, utálom a rózsaszín pocakosnaplókat, ahol minden olyan heppi és jó és könnyen megy( pedig az előző kettővel, néhány aprócska problémától eltekintve, tényleg így volt)... Szóval, ezért nem is írtam egy sort se eddig, a hisztikről, a döntésképtelenségről, az érdektelenségről és a többi negatív gondolatról. Most egy kicsit több aprócska probléma akadt, főleg lelki-érzelmi síkon, de a fizikálisak sem elhanyagolhatók, sajnos. Arról nem is beszélve, hogy a mai napig nem érzem jó döntésnek, hogy megtartottam, de mégiscsak egy pici élet, aki több, mint három ellenérv ellenére is élni akart.

Nem tudom, a mai tudomány állása szerint van-e nagyobb távolság a fényévnél, de mi ÁP-val biztos überelnénk azt is, mind testileg, mind lelkileg. Nem részletezem. A nagy szerelemnek se lángja, se füstje már. Valahol út közben elvesződött. Legtöbbször elnézem, ahogy nézi a tévét, vagy épp a kislánnyal játszik, altatja, fürdeti. Tényleg álmaim pasijával élek együtt, mégsincs közöttünk semmi. Jelenleg az együttélés=egy fedél alatt éléssel. Próbáltam közeledni, változtatni, de egy jéghegy ellen harcolni... Ő éli a kis életét, újabban nem dolgozik, végtére is egy méhész télen nem tesz ilyet, elvégre is "ő már a családjával akar lenni, volt eleget távol tőlünk"; viszont lovagol, zenélgetnek a cimborákkal, találkozgatnak a régi barátokkal, csak hogy érezzék a törődést. Én meg ülök itthon egész nap, házimunka-gyerek-házimunka-gyerek körforgóban és lassan begolyózom. 

A szülésig van még pár hetem, három-négy kb. Úgy néz ki, császáros lesz, több rizikófaktor miatt is. A sóginőmet már az őrületbe kergetem, ugyanis van egy fixa ideám, csak olyan megérzés-szerű, miszerint ott maradok a szülőágyon. De ezt eddig csak neki mondtam el. A csöppke nevét is csak néhány napja találtam ki, pedig állandóan btatott a család, hogy mi a neve...?! Felmerült sok lánynév, mert ugyanis ő is kisasszony lesz, mégse éreztem, hogy tetszene Neki, valahogy ízlelgetni kellett, forgatni a szavakat, mégse volt jó egyik se. Én meg csak Huginak hívom.  Mindig mondogattam, hogy egy súgásra, sugallatra várok, tőle avagy az angyaloktól, hogy megtudjam, mit szeretne. Szóval néhány napja bambán bámultam a tévét, nem néztem, csak a fejemből kifelé, amikor a nyelvemre tódult egy név: Emese. Kérdeztem ÁP-tól, van e a családban már ilyen nevű leányzó? Nincs? Akkor ez lesz. Ennyi.

- intett nekem is a jedi mester.

Miután kinyavalyogtam magam a negyedik x-en, hamarjában eldöntöttem, hogy köszönöm, nekem ennyi gyerek elég lesz, a kicsi is lassan másfél éves, kicsit több szabadságot szeretnék. A talpig tükör előtt elsuhantamban megállapítottam, hogy fene nagy bélzetet növesztettem a nagy "semmittevésben", holnaptól - vagy a jövő héttől - tornáznom kell! Közben meg ÁP-t éppen arról faggattam, hogy neki tán jobb lenne egy kicsi különélés, mert úgy érzem, sok vagyok/vagyunk neki. Valahogy tehernek éreztem magunkat. Szóval ott tartottam, hogy tornáznom kellene, de valahogy nem is éreztem jól magam a bőrömben - bár ez mostanság állandósulni látszott. Gondoltam, biztosan a soron következő havi fantasztikum miatt van, majd megvárom a végét s utána megyek tornázni. Vártam két-három napot, nem jött. Adtam neki még három napot, a múltkor valamiért hamarabb jött, lehet, hogy most meg késik kicsit. Nem jött. Kezdtem kétségbe esni. Hm. Tesztet vettem. Egyet. Másnap reggel remegő kézzel néztem meg: pozitív. Bakker. A következő három hetet nem kívánom senkinek. Tudtam, hogy ÁP több gyereket szeretne, én viszont több szabadságot, életet. Megtartsam vagy mégse...?! Kérdeztem ÁP-t, azt válaszolta: az én döntésem, ő elfogadja, bárhogy is.De hisz' az Ő gyereke is! Kérdeztem, újra és újra. Ő nem pusztítaná el saját vérét. Uramisten! Kezdjek elölről mindent: a vizsgálatokat, a hasba szúrogatást, vérvételeket, etc. A szoptatást, a háromóránkénti etetést, a gyakori pelenkázást, az éjszakai sírást... egy kisbabát. Egyre többen vették észre, pedig még nagyon fiatal terhes voltam. Mindenki gratulált és sok boldogságot kívánt. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Bennfenteseknek elárultam vívódásomat, sok segítséget nem kaptam. Nyilván, az én életem. Végül többedik sírós zuhanyzásom alatt döntöttem: a gyerekem élete árán nem akarok szabad lenni. Most 18 hetes terhes vagyok. Sokan kérdezik, belegondoltam-e már, hogy "egyik kicsi-másik pici"?! Na, ettől rögtön kitör a frász, legszívesebben olyat mondanék hogy a kurva életbe ne tudnám, ezzel kelek, ezzel fekszem, ettől őszülök, de mi a francot csináljak neki?!..., de csak mosolygok és megjegyzem, van a gyerekeknek apjuk is...! 

És lám! ÁP azért képes még meglepetést okozni! Mert bár hatodikán a sors furcsa fintoraként, a saját szülinapomon, a máséra voltam hivatalos, még sütit is sütöttem, szavam se volt. De másnap volt nagy meglepi, mert nekem is szerveztek szülinapi ünneplést, családosat. Itt se voltunk kevesen. Jól esett, köszönöm. Hozzáteszem, ÁP nagyon rosszul hazudik. Ugyanis sejtettem én, hogy a sok mellébeszélés takargat valamit. Még mindig jók a női megérzéseim. "Oscarosan" szólva: "tudtam, de nem sejtettem". 

megfogalmazódik bennem egy bejegyzés. Aztán meg nem írom le, idő vagy kedv hiányában. És másnapra amúgy is leértékelődik, mert van helyette más, amit leírhatnék. 

Hát most azért is ide ültem, mert muszáj leírnom: NEGYVEN ÉVES LESZEK!!! Basszus. Nem örülök neki, marhára nem. Sőt, legszívesebben sírva fakadnék. A sírhatnéknak több oka is van. Először is, hogy öregszem, naná. Meg (még mindig) siratom az elvesztegetett közel húsz évet, amit az ex-szel töltöttem. Meg mostanában ÁP se olyan már, mint régen. Nincs megelégedve velem, mint "házvezetőnővel" és ezt nem is rejti véka alá. Fejemhez vágta egyik este, hogy az összes exe jobb volt nálam ezen a téren. Nagyon szeretem ÁP-t, de akkor visszaadtam az egy éve kapott gyűrűt. Meg ugye itt van ez a gyönyörű kis törpicsek, aki már harapja az almát, virslit eszik kenyérrel, meg pakol ki-be, jön, megy, totyorog egész nap, huncutkodik, ha rosszban sántikál, elbújik, ha észreveszi, hogy megláttam, szalad előlem. Az is igaz, hogy a napi utazgatást erősen utáltam már, meg a naponta újabb és újabb kitalációkat és cseszegetéseket is untam már, mégis be kell vallanom, hiányzik a meló. Szóval, minden öszzeszaladt hirtelen. Na és ez a szám: 40. A tripla x elmehet a sunyiba mellette! A harmincadikat észre se vettem, a harmincötödik se érintett meg túl mélyen, mondtam is, hogy amíg hármassal kezdődik, semmi baj. De ez már komoly. Ez már bizony négyes. És már holnap. Már holnap. Itt lesz. És az élet ugyanúgy megy tovább, semmi se változik. 

Milyen jó, hogy egy ilyen kis ember ennyi pluszt tud hozni az ember életébe! - mondta ÁP, miközben éppen a soros fellépésére készülődött. Egen. Csak annak mínuszos kicsit a fíling, aki otthon marad a "kis emberrel": anyának. Mert az anyáknak már csak ez a sorsa (?) Szeretem, imádom a gyerekeim, kövezzen meg aki akar, amiért ezt mondtam. Egyébként hugi kezd apás lenni, annak ellenére, hogy nem túl sok időt töltenek együtt. Ma majdnem sírva fakadtam, egyébként se volt jó kedvem, szóval ahogy apja készülődött, a gyerek a kezembe, hogy ne legyen láb alatt, hát folyton nyújtogatta a kezét feléje, s ő meg rá se hederített, csak beskálázott, borotválkozott, zuhanyzott, öltözött és már ment is. Meg is jegyeztem, hogy szegény gyerek azért is oly nyűgösen ragaszkodó, mert nem foglalkozik vele eleget. Igazat is adott nekem, mondtam, kár hogy ettől nem változik semmi... (Na jó, a nyivákolás azért nem annyira jogos, mert ugye eddig szinte mindig elmentem ÁP-val a koncertjeire. De mostanság már nem olyan könnyen marad meg senkivel a kicsi, sóginőmet se akarom állandóan éjszakának idejére gyerekmegőrzőnek használni, anyukámmal meg nincs összeszokva sajnos, ezért nem is bírna vele.) 

Ugye a múlt hét végén örültünk a gyerekek közös szülinapjának. Rá következő hét elején viszont sírtunk. ÁP a közelgő hétvégi fellépése miatt próbálni jár a zenekarral. Tehát aznap este is elment késő délután, hármasban maradtunk a gyerekekkel. Az esti lefekvéshez készülődtünk éppen, mikor két hatalmas durranást hallottunk. Hosszasan tanakodtunk Gyerkőcével, mi lehetett ez a hang, megijedt persze, próbáltam nyugtatni. Kémlelgettem kifele a sötétbe a gyerekszoba ablakán, de semmi feltűnőt sem láttam. Egy dolog zavart, a kutya a bejárati teraszajtóhoz dőlve reszketett. Már kezdtem a telefonom keresni, felhívni ÁP-t, hol a francba kódorog, már itthon kellene lennie. Abban a pillanatban hatalmas csattanást hallottam, a kapuét és valaki hatalmas, döngő léptekkel rohangált az udvaron, megnyitotta a kerti csapot is. Ijedtemben Bátyóka kezébe nyomtam a kicsit, kirohantam, ki a fene szaladgál az udvarunkon?! Szinte földbe gyökerezett a lábam és remegni kezdtem, a garázs, amit ÁP műhelynek használt, lángokban állt! Bsszameg! Azonnal az jutott eszembe, hogy az összes faanyag, szerszám, minden munkája benn ég! Ő épp akkor ért haza, persze az ő léptei dübörgését hallottam, már oltotta is a tüzet. Futás közben rám pillantott, látva megrettent ábrázatomat, a helyzethez képest nyugodt hangon megkért, szóljak azonnal a tűzoltóknak meg a szomszédoknak, jöjjenek oltani. Mire a "nagyvárosból" ideértek a tűzoltók (kétszer szóltam, kb. 35 perc volt), ÁP a szomszédok gyors és hathatós segítségének köszönhetően eloltotta a tüzet. Szerencsére nem terjedt tovább. Pedig a mellette lévő épületben éppen tíz család méh van télire elszállásolva, attól kb. öt méterre a téli tüzelőnk, fincsi száraz repcebálák sorakoznak. Másik irányban ugyanúgy négy-öt méterre onnan, szintén a téli tüzelőnket képező farakások állnak. Egyébként nincs nagy gáz, a kaptárak faanyaga újra beszerezhető, csak az utóbbi fél évben beszerzett friss szerszámgépeket sajnálom. Ja, meg a kisautóm akkuja is bent égett. Gyerkőckét másnap nem engedtem suliba menni, eléggé ki volt készülve szegénykém. Picurkám szerencsére még nem fogott fel belőle semmit, vele az ajtó üvegén át lestük a villogós autókat. ÁP is lassan túlteszi magát rajta, ma már a tetőt is megcsinálták. Kicsit háborog ugyan, hogy nem nagyon jönnek a barátok segíteni, lenyugtattam, hogy ha a házról meg rólunk lenne szó, tuti, hogy mindnyájan itt tobzódnának már. 

A Mamának ma lenne a 88. szülinapja. A sors furcsa fintora (vagy merő boszorkányság), hogy a 10. dédunokájának - vagyis az én kis totyogómnak is - ma van az 1. szülinapja. A Gyerkőcének meg szombaton lesz a 12. Ez se a legkönnyebb időszak az ember (se a gyerek, se a szülő) életében. Szóval dupla (tripla) szülinapot ülünk a hétvégén. Elvileg. Ugyanis mostanában elég sokat veszekszünk ÁP-val vagy legújabb nevén Sóher Frédivel, tehát ezentúl SF-vel. Szóval momentán nem sok kedvem van műmosollyal az arcomon ünnepelni. 

Nem szoktam egy-két köhintéssel orvoshoz citálni a gyerekeket, de még hőemelkedéssel se. De 39 fokos lázzal már igen. Szóval Bátyóka egyik reggelen fájós torokkal ébredt. Anyukám vitte el a szülővárosbeli gyerekorvoshoz, aki semmiféle antibiotikumot nem adott, mivel vírusos megbetegedés volt. Javasolta, hogy Hugi közelébe ne menjen pár napig, ezért maradt a Mamánál egy röpke hétre vakációzni. Aznap este, mikor hazahoztuk, Hugi belázasodott. Naná. Hogy elkapta. Másnap őt is vittem orvoshoz, másikhoz. Teljesen másikhoz, mert a megszokott épp szabin volt, s aki helyettesítette, az egy idős, tapasztalt doktornő volt. Írt is fel antibigyót, köptetőt meg cévitamint is. Csodálkoztam, mondom piros a torka, tuti hogy bátyókától kapta el, dehát mégiscsak ő az orvos, mért kérdőjelezzem én meg az ő hozzáértését. (?!) Hugi valószínűleg az antibigyótól (vagy a vírustól vagy a sziruptól, így utólag már senki se tudja...) hasmenéses lett, úgyhogy vasárnap reggel irány az ügyelet. Az ügyeletes kis takuvakuzás után másik gyógyszert irt. Keddre voltunk visszarendelve ránézésre, vártunk két órát, mire bejutottunk. (Pedig itt vidéken, azt mondják, kevés a gyerek...) Ja, hétfő este a ded félrenyelte a szirupos gyógyit, úgyhogy ezt is megemlítettem. A kedves doktornénink volt és lecseszett engem (!), hogy miért kell vírusos torokgyulladásra antibiotikumot felírni, ráadásul még másikra is cserélni?!! Azt mondja, hogy máskor kérdezzek én (!) vissza, hogy tényleg kell-e ezt nekünk szedni! Hát bakker, nem azért doktorált az a két drága orvos, hogy meg tudják különböztetni a betegségeket egymástól és nem nekik kellene tudni, hogy melyikre kell gyógyszer és melyikre nem?!! Na, a félrenyelés okán beutalt minket a városi gyerekosztályra, újabb vizsgálatra - hátha másik doki mást hall? -, mellkasröntgenre. Nem tudta eldönteni, ezért üzente a városiaknak, mondják meg, kell-e még szednünk az antit? Autóba vágtuk magunkat, irányhorány.  Mire odaértünk, dedem már kiütéses is volt. Az otti gyerekorvosok mosolyogtak, türelmesek voltak, megvizsgálták, kapott antihisztamint és kálciumot, éhes volt a lányka, hát meg is szoptathattam. A röntgen után kedvesen közölték, hogy szerencsére semmit nem találtak, de hogy is találhattak volna, mikor az antibiotikum a tüdőből is simán felszívódik...??!! Szerintük a felírt gyógyszert még 4-5 napig szednünk kellene, ha már elkezdtük. Másnap az üzenettel visszamentünk a dokinénihez, aki ekkorra mégis megálmodta, hogy mégse szedjünk semmit, felesleges. Mostanra már hólyagos a kicsi torka és rettentően szortyog az orra. Kérdeztem, mi lehet, válaszolta, hogy esetleg a várakozások közepette kicsinyég felülfertőződtünk, de előfordul az ilyesmi...

ÁP megállapítása: Apának lenni jó. Nagyon jó.

Remélem, a fiam látja a példát. Mert az apja az ellenpélda.