A következő "sztorinak" több címén is gondolkodtam. Pl.: A nagy magyar egészségügy vagy Bízz az orvosodban (szarkasztikus hangvételben) vagy Túléltük és hasonlók.

Elöljáróban csak annyit, hogy 12 éve a fiamat három és fél, közel két éve a lányomat két óra húsz perc alatt sikerült világra hozni ("cakli-pakli"-magzatvízszivárgás kezdetétől, 10 perces fájásokkal indulva - utóbbit 0 orvosi segítséggel, mert hajnal lévén kifogtam egy rezidens kislányt, szerencsére egy tapasztalt, ám álomtól kóros szülésznővel párban, s a fogadott helybeli orvosom már a csecsemős nővér karján ordító gyerekkel a folyosón találkozott). 

Tehát:

Egyik este éreztem egy kis összehúzódást a hasamban, pici fájdalommal. Már egy-két hete is előfordult, de bevettem a jósló fájásokra felírt pirulát, s ezzel el is felejtődött a dolog. Most is bekaptam egy szemet ebből, reménykedve, hogy most is hatni fog. Nagyjából végigaludtam az éjszakát, egy-két piciri fájástól eltekintve. Másnap reggel hatkor már éreztem, megint fájdogál. Hétkor megest volt egy. Felkeltem, nekiálltam összepakolni a kórházi cuccomat, ami ugye még nem volt, 35 hetes terhes lévén, patópálurasan. Viszonylag nyugodt voltam, a 28. hetes UH-n rendben volt minden, bár azóta nem voltam dokinál. Se. ÁP felébredt a mocorgásra, kérdezte mit csinálok, mondom pakolok, menni kell. Ugrott egyet, ébresztette, öltöztette a gyerekeket. Ekkor már 30 percenként jöttek a fájások. Beautóztunk fogadott orvosom városának kórházába, ami ÁP vezetését tekintve, kb. 15 perc.Eltelt egy óra, mire a dokim bejött dolgozni, még egy óra, mire megkérdezte a folyosón, mizu? Mondtam, mi, ránézésre megállapította: jóslófájás. Ugyan ez már a harmadik terhességem, mégse szálltam vitába vele, ő tudja, negyven éve praktizál, én csak érzem... Újabb félóra elteltével már be is hívott, megvizsgált, majd a gumikesztyűt meglátva ijedten közölte, tágulási vérzés, osztályra azonnal felvéve. Úgy újabb órácska elteltével elkérték az adataim, megmutatták az ágyam, hanyagul közölték, ne nagyon rendezkedjek be, mert ez az ágy császárosoknak van fenntartva, s ha véletlen egy beesik, költöznöm kell. Okéka. Kaptam egy infúziót, egy pirulinát és ágynyugalmat. A fájások elmúltak. Késő délután tényleg átköltöztem egy másik szobába. Vacsora után közölték, a nyugipirit csak este tíz körül vegyem be. Ők tudják. Fél nyolckor jött egy fájás. Hopp, gyógyi bekap. Nyolckor is jött. Meg kilenckor és egy negyed óra múlva is. Akkor már szóltam az éjszakás nővérkének, valami nem stimm, gyógyi ellenére is fájogatok, mintegy 15 percenként. Rendben, szól az ügyeletes éjszakás orvosnak. Nem ismertem a dokit, az elmúlt két évben nemigen jártam arrafelé. Lejött, mondta, legyek szíves a ctg-re felmenni, feltesznek egy fél órácskára. Rám is kötötték, feküdtem, hallgattam a gyerek szívhangját. Az éjszakás orvos nem, csak az ügyeletes szülésznő nézett rám időnként. Már majdnem letelt a fél óra, amikor észrevettem, hogy a fájások után a szívhang mintha kicsit gyengülne. Akkor már nagyon vártam, mikor téved arra a szülésznő, s megkérdeztem, hogy ez normális szerinte? Nem volt az, mert az arcomra tett egy oxigénmaszkot, s megkért, forduljak az egyik oldalamra, Újabb félórás hallgatózás következett, de akkor már sűrűsödtek a fájások, tíz percesre. Már az orvost is érdekelte, mi van, ránézett, s így mondta szó szerint: "nagyon szar a ctg-je". Ezer bocsánat a csúnya szóért, idéztem.  Ebből ugye egy hozzá nem értő mit von le? Hogy valami nem stimmel. Felsegített az ágyról és megkért, fáradjak át egy másik szobába (lifttel, lépcsőn), csinál egy flowmetriát. Eddig csak hallottam róla. Szóval UH-os felvételt készített, nem szólt, csak láttam, hogy egyre idegesebb. Én meg egyre gyakrabban fájtam. Már eléggé fújtattam az ötperces fájások alatt, ő pedig telefonálgatni kezdett remegő kézzel és térddel, síkidegen csapkodta a telefont. Közeli nagyváros kórháza nem fogadott, fertőzés volt a PIC-en. Sóhajtozott, hogy akkor most hova a francba küldjön?! 22. 30 volt. Legközelebb 120 km-re volt koraszülött osztály. Én már nagyon fájtam, mire megírta a zárójelentést, felkísértek a kórterembe és bekötöttek egy újabb infúziót, s beadták a tüdőérlelőt. Öt perces fájásaim voltak. Közölték, hogy hívtak mentőt, pakoljak, visznek másfél órás utunkra. Felhívta a mentősök figyelmét, hogy az infúzió ne csöpörésszen, hanem zuhogjon ezerrel. Akkor már csak a cseppekre tudtam figyelni, meg a doki kezére emlékszem, amint egyezményes jellel mutatta: anyuka kibírja odáig, tolófájáskor nem tol!!! A mentős kérdezte a szülésznőt, hány perces? Mondta, hogy öt. Én fújtatva hozzátettem: van az három is. Még hallottam a mentőápolót, miszerint szerinte nincs az már három se... Betoltak az autóba, elindultunk. Én csak az infúzió cseppjeit figyelmet, láttam, mindjárt elfogy. Előkapartam a telefonom, írtam ÁP-nak egy sms-t, hogy ne ijedjen meg, elvisznek máshova, mert beindult a szülés, s hogy minden rendben lesz. Alig kaptam levegőt, s valahogy kínomban végigértem az ágyat, mert a talpamon éreztem az egyik végét, a fejem meg koppant a másikon. Sőt, még tovább is nyúlt a nyakam... Egyfolytában fújtattam és szuszogtam. Kértem a mentőst, adna egy korty vizet. Mondta, ez nem olyan mentő, amiben víz is van. Egyre inkább hánykolódtunk, már nem tudom, a sebességtől vagy az út volt ennyire hepehupás. Fájtam, fájtam, a mentős reménykedve kérdezte, ugye múlik a fájás...? Nem nyugtathattam meg, mondtam, sajnos már nincs szünet a fájások között. Egyszer kinyögtem, a következő már tolófájás lesz... Nem anyuka, nyugalom, csak szuszogjon! Kettővel később kértem, nézze meg, mert úgy érzem, ott a feje. Nem, anyuka, nyugalom, csak szuszogjon! Már eléggé kifulladtam, hörögve kértem megint: nézze meg, úgy érzem, ott a feje! Nemnem, ki kell bírni, mindjárt ott vagyunk! A következőnél már ordítottam, hogy nézze már meg, mindjárt kint a feje!!! Lerántotta a ruhámat, s tényleg ott volt. Azonnal leállította a kocsit, beágyazott a lábaim közé. A szemem sarkából láttam, mit csinál, s csendesen megkérdeztem: tolhatok? Nyomjon. Volt a válasz. Éjfél előtt tíz perccel született meg. A sofőr azonnal esetkocsit kért, ami öt perc múlva ott is volt. Addig a kicsikémet a mellkasomra tették, egy hőtartó fóliába, de valamiért úgy emlékszem, hogy nem érte be, mert éreztem a kicsi csupasz bőrét, amire én próbáltam ráhajtogatni, hogy minél több helyen takarja, amíg az orrát-száját szívták. Aztán az esetkocsi elvitte. Láttam a sofőr kétségbeesett arcát, megjegyeztem, hogy másikvárosig se jutottunk volna el. Dehogynem, felelte, hisz már a közeli elkerülőn vagyunk...! Engem a legközelebbi kórházba vittek, ahol azonnal elláttak. Bevallom, sőt ott is megjegyeztem, jobban fájt, mint maga a szülés. ÁP, anyukám és a gyerekek, egyik nap jöttek látogatni. Apa már másnap megnézte a kislányt, le is fényképezte, de nem mutatta meg ( a képekről is csak utólag tudtam). Három napig voltam vendég. Azután átengedtek a pici után az ottani PIC-re, ahova ÁP vitt át, kocsival. Még jó, hogy van, különben buszozhattam vagy vonatozhattam volna, frissen szülten, gyerekágy alatt. Kértem a kismamaszállást, bár sírtam csak napokig, hisz' a nagyobbik kicsi otthon maradt apával. Ő sincs még kétéves. Nem volt más választásom, a picurkának szüksége volt rám, napi három óra utazgatásnak semmi értelme nem volt. Inkubátorban volt, végig. Csak a kis combját, homlokát simogathattam, rengeteg kanóc lógott ki belőle. Azóta sem emlékszem, nem volt lelkierőm számolgatni, hány féle infúziót kapott egyszerre. Tájékoztatást csakis a főorvostól lehetett kérni, aki igen ritkán volt elérhető, és akkor sem volt túlzottan érthető. Legalábbis számunkra. Valószínűleg azért használt csakis idegen szavakat, hogy ne ijesszen meg annyira, hisz úgyse tudtuk azok jelentését. Így viszont méginkább aggódtunk, mert halvány lilánk se volt, mégis mi van a kicsivel. Annyit sikerült kiderítenem, hogy 1840 grammal született és 45 cm-rel. Oxigénhiányos állapotban, 33, 4 fokos testhővel került a koraosztályra... Gyomorszondán kapta az anyatejet, nagyon pici adagokban. Eleinte nem akarta elfogadni, befogadni. Egy hét után kezdte el emészteni a szervezete az elemi ételt. Részletesen nem emlékszem, mi is történt, mi az anyákkal elvoltunk egész nap. Három óránként járkáltunk két emeletnyi lépcsőt az anyaszállásról a kicsikhez, ki azért, hogy szoptathasson, ki azért, hogy fejhessen, ki azért, hogy legalább megsimogathassa egy kicsit a parányokat. Egy dolog nagyon jó volt benne, hogy mivel hasonló helyzetű emberek - anyák - vettek körül, kibeszélhettem magamból. Terápiás volt, innen is köszönöm a lányoknak! Azt a másfél hetet nem kívánom senkinek. Tíz nap múltán átkerültünk a hozzánk közelebb eső másikvárosba, ahová azért küldték, mert a májkapuba bemenő főérben trombózist találtak, amit itt hatékonyan tudtak kezelni. Innen már esténként hazajártam. Reggel mentem, vittem a lefejt anyatejet, a napot ott töltöttem, bár tenni nem tudtam semmit, itt is inkubátorban volt. Próbáltam szétszakadni, hogy egyik gyerek se sérüljön túlzottan. Itt viszont már csak kapkodtuk a fejünket, mert egyik napról a másikra, egyre több vezeték és cső került le a kislányunkról. Végül, amikor onnan visszakerültünk az eredetileg megcélzott intézménybe, közeli városunkba, már cumisüvegből is tudott inni! Micsoda nagy szó volt ez akkor nekünk, hisz ekkor már három hete kórházban volt. További három hetet töltöttünk orvosi felügyelet alatt. Oda is délelőtt mentem, este jöttem, napközben ott szoptathattam, éjjel a lefejt anyatejet adták neki. Csak úgy engedtek haza bennünket hat hetesen, hogy meg kellett tanulnom beoltani, mert a kezelést folytatni kell, de segítséget nem kapunk sehonnan sem. Nincs egyetlen orvos vagy nővér, ápoló, aki napi kétszer kijönne és beadná neki a szükséges injekciót. Apának kell lefognia, amitől rettentő stresszes és ájulásközeli állapotba kerül, nekem pedig megcsinálni a szükséges oldatot és már csak picit remegő kézzel beadni a pici combocskákba. Most már jól van, anyatejen él, három kiló körüli a súlya és felcseréli a napszakokat. Dévény-tornára járunk, pozitívan gondolkodunk, ezért csak prevenciós kezelésnek szánjuk. 

A bátyjuk rögtön, első látásra szerelmes lett, a második húgába is. A nővére is puszilgatja, simogatja, pesztrálná is. Azért némi féltékenység is felüti a fejét időnként és a mellőzöttség érzését is észrevesszük rajta. Pedig amikor a pici alszik, mindig a nagytesóval foglalkozom, a házimunkát mellőzöm inkább. Mi meg féltjük, rendesen. Széltől, hótól, nővérkétől. 

Persze, most aztán van némi lelkiismeret furdalásom -amit az én kedves barátosnőm az orrom alá is dörgölt - az előzményeket tekintve, de bármit is mondtam, éreztem akkor, ezt nem akartam semmiképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.