ööööö, hol is tartottam???
2014.05.06. 11:48
Áhhá, szóval 36. hét... Igen-igen. Aztán a következő csütörtökön befektettek cukorterheléses vizsgálatra, nem szaroztak, egy nap alatt ötször szúrtak meg...! Na szóval, hétfőn kiengedtek, kiadták a zárójelentést is. He-he, nem viccből de másnap hajnalban kénytelenek voltak újra felvenni szülés okán az osztályra, csodálkozott is az adminisztrátor hölgy, hogy " hát most engedtem ki, máris visszajött??!" Igen. Éjjelente már igen rosszul aludtam, ezért éjszaka simán meghallottam és éreztem egy pendülést a hasamban, mintha egy húr pattant volna el, azután melegség öntött el, nem a szívemben. Tudtam, hogy mi történt. Kimentem a mosdóba, magam alá pakoltam és visszafeküdtem. Vártam. Vártam egy fájást. Aztán vártam még egyet, hogy a kórházban meg tudjam mondani, hány percesek. Tíz. Azután gyengéden felébresztettem ÁP-t, hogy lassan szedelőzködjön, megyünk szülni. Persze kettő másodperc alatt kiugrott az ágyból és felöltözött. Én még lazán lezuhanyoztam, elpakoltam a hiányosságokat a riadócsomagba és csak azután indultunk - a 25 km-re levő kórházba. Állati nagy szerencsénk volt, mert a januári hó és jég sehol nem volt, tehát hajnal négy órakor teljesen "zöld" utunk volt. Csepertyűmet leadtuk a Mamának, azután padlógázzal indultunk az egészségügyi intézménybe, figyelembe véve, hogy akkor már három perces fájásaim voltak. A rendőrök ezt nem annyira vették figyelembe, mert leállítottak (volna) minket, de ÁP kiintegetett- és üvöltött az ablakon, hogy "szülni megyünk!!!" Tehát hivatalos díszkísérettel rohantunk tovább. Amikor odaértünk, kiszálltam és kicsit megálltam fájni, aztán felbattyogtam (három lépcsőfokonként egy fájás) a szülészetre és felvertem az éppen szendergő ügyeletes szülészt és szülésznőt. Ekkor már háromnegyed öt körül járt az idő. ÁP-nak eszébe jutott, hogy hirtelen ijedelmében rossz helyre parkolt, és mivel segíteni nem tudott a vajúdásban, ezért lerohant arrébb állni a kocsival. Ja, meg reszkető kézzel rá is gyújtott. Unokahúga (aki ott akart lenni velünk a szülésnél, de azóta már ezerszer megbánta) leszaladt a sarki pékhez kifliért. Eközben én megkaptam a kedves kis kúpocskámat, kiszámoltam, hogy négy fájásidő múlva lesz hatása, hát letelepedtem a helyre. és vártam. Ezek múltán a szülésznő már eléggé felébredt ( a nem kétszáz decibeles üvöltésemtől és a magas c-től) és javasolta zuhanyfürdő vételét, fájdalomcsillapítási célzattal. A csillapítás nem annyira jött össze, viszont beindultak a tolófájások... Ja és persze ÁP még sehol, parkolt valahol az utcán. A rendőrök kérdezték tőle, hogy fiú vagy lány, ő azt felelte, konkrétan azt nem tudja, hogy ő maga milyen nemű, és rohant fel hozzám. Unokahúgával kint üldögéltek a váró folyosóján és hüledezve hallgatták a kontrollálatlan és cseppet sem rám jellemző hangokat. Engem közben felfektettek a szülőágyra, egy perces fájásokkal. Hívogattam ÁP-t telefonon, de csak sípolt, én meg szidtam, hogy pont ilyenkor...! Méhszáj már nem volt sehol, a rezidens szülésznő kérdezte, nem akarnék -e már tolni, mondtam, de igen, de se fogadott orvosom, se pasim sehol, anélkül egy hangyányit se! Ez volt kb. 5.10-kor. Végre megkerült ÁP is, úgyhogy vettem nagy levegőt, állati nagyokat, aztán nyomtam nemtudommennyit, talán hármat-négyet, és kinn volt a baba feje. Bejelentettem, hogy ennyi, nem megy tovább, csinálja valaki más! Na ekkor lépett közbe ÁP, aki addig a fejemnél állt, és sulykolni kezdte, hogy de nyomni kell, még csak egyet és kész - és ezzel egyetlen ugrással a másik végen termett, látni akarta, hogyan is születik egy "édes kis semmiség..." És tényleg csak egyet kellett. És kibuggyant az én picurka, 2850 grammos, 46 centis lánykám. A 37. héten született meg. Már a pici orrát-száját tisztították, mikor megjelent a fogadott orvosom. Rettentő elcsodálkozott, több időre számított egy második gyerekes, negyvenes nőtől... Nem köszöntem meg neki a részvételt. A leendő keresztanya (ÁP unokahúga) azóta is azon mulat, hogy megszültem, amíg ő lement a sarki pékhez kifliért (kb. 8 perc).
Hat napig voltunk kórházban, sárga lett a picurka. A tejcsi nem nagyon akarózott beindulni, tápszerrel engedtek haza bennünket. Három hétig nem nyúltunk hozzá, de végül csak fel kellett bontani (anyatejet nem tudtunk szerezni, vagyis a védőnők egy centit nem mozdították az ujjukat, hogy ezügyben bármit is segítsenek). Két és fél hónap után, végre tojunk a tápszerre.
Párkapcsolati minőségünk nem annyira volt jó az első két hónapban, konkrétan úgy éltünk, mintha nem is tartoznánk össze, csakcsupán gyerekgondozási céllal laknánk egy fedél alatt.Valószínű a fáradtság, az új helyzet és mi magunk is belejátszottunk. Valahogy nagyon nehéz volt visszatalálni a páromhoz. Aztán egyszer mégis megtört a jég, és ma már egyre inkább vagyunk egyek és önmagunk.
Édes gyerkőcém imádja a kishúgát, dédelgeti, megnevetteti, ölelgeti, puszilgatja. Szívmelengető érzés így látni őket.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
