Momentán alszik. Ezért gyorsan beraktam egy adag mosást, ebédet csináltam magamnak, meg is eszem gyorsan, meg írok egy pár sort, mert rögtön felébred...

Szóval a törpilla 8 hónapos immár, mászik, feláll, oldalazva lépeget néhányat a kapaszkodó mentén. Édesen gagyarászik - hetete, dedede, de semmi apababamama. Énekelget, néha szopizás közben is dúdolászik (hehe). Mindent megkóstol, megfog. És már fönn is van... 

ÁP itthon volt a hétvégén, ennek örömére péntek délután, szombaton délelőtt és délután is próbálni volt, egy közelgő emlékestre készülnek. Aztán szombaton este végre együtt lehettünk, (Hugit a sóginőre bíztuk) közeli városba mentünk P. Mooooobil koncertre! Olyan jó volt vele és a srácokkal szórakozni menni, jó zenét hallgatni, pár órára kilépni a mókuskerékből és a huszonnégyórás szolgálatból, s visszafiatalodni 10-20 évet... (Ójajjj). Szeretek ÁP barátaival bárhová is elmenni, összetartó társaság, szórakoztatóak, sose hagynak egyedül, ha ÁP eltűnik beszélgetni, iszogatni, rögtön a helyére lép valaki, ne legyek már egyedül, beszélgetünk, mulatunk, táncolunk.

Az előző bejegyzésnek az lett volna a vége, a lényege, hogy IGEN, most vagyok jó helyen, csak a kis tündér felébredt...

Huszonegynéhány évesen, ha motoros konvoj vonult el a munkahelyem előtt vezető főúton, mindig fájó szívvel néztem őket, hosszasan bámulva utánuk. Sokszor elképzeltem, hogy az egyik pilóta meglát, megáll, azt mondja gyere velem, maga mögé ültet és elszáguld velem a messzeségbe. Hm. Leányálom. (Esetleg egy néma sikoly: Mentsetek ki innen...!) És tudom, hogy a történelemben nincs HA ..., de mégis sokszor eljátszom a gondolattal: HA anno nem lettem volna gyáva és gyenge véget vetni egy állati rossz kapcsolatnak, és HA valami sorsféle folytán megismertem volna ÁP-t - akár csak egy futó kaland gyanánt - akkor nagymamakoromban sokkal boldogabb ifjúkort emlegethetnék. 

Nem ténylegesen, de mégis. ÁP megint külföldön dolgozik. Hogy megvalósíthassa az álmait. Kérdeztem, nem fél e, hogy közben elveszíti a családját? Momentán nem arra gondolok, hogy amíg Ő kint van, addig én mással hentergek. Hanem arra, hogy közben eltávolodunk egymástól, nemcsak fizikailag, hanem lélekben is. Hiába tartjuk telefonon a kapcsolatot, minden este uaz a forgatókönyv, felhívom, megkérdi mi történt ma, mi újság a gyerekekkel, én elmondom, hogy semmi különös, a nagyobbik nyomja a gépet, a kisebbik fejlődik a maga tempójában. És ennyi. Nincs egyetlen bensőséges szava, mondata, tehogyvagy?, hogybírod? , bírodeegyedül?! Magáról nem mesél semmit, úgy kell kihúzni belőle, hogy mit evett ma, mit dolgozott, jó-e a szállás? Kéthetente hazajön, két és fél napra. Legtöbbször első nap összeveszünk, mert valamibe biztosan beleköt vagy elégedetlenkedik, mértígycsinálom?, én inkább nem szólok (egyáltalán), nem kiabálok, persze az is baj, Ő egész nap a kicsivel van, aztán persze békülés és éjszakai összebújás, másnap főzés, pakolás, indulás. És ez így fog menni decemberig. Én már tavasszal megjegyeztem, hogy tutira jövőre is ki fog menni, ádehogy, csakazidén, biztibizti. Most azt mondta, hogy lehet, hogy még az év elején egy kicsit, meg lehet, hogy az év végén is, amikor a méhekkel már nem lesz tennivaló. Én még mindig nagyon szeretem Őt, de félek, elszokunk egymástól, nem fogunk tudni együtt élni. A gyerekekről nem is beszélve. A nagyobbik lassan kijárja a felsőt, és megint nincs előtte apakép, hiányzik is neki nagyon. A kicsi meg lassan megtanul járni, és az apja lemarad mindenről. Fiókám a múltkor meg is jegyezte, úgy élünk, mintha egyedülállóként nevelném őket. Intézzek itthonról mindent, onnan osztja az ukázt, kit hívjak fel, hova menjek. Etessek két gyereket, három kutyát plusz tíz család méhet minden este (és főleg egy időben, mert mindegyik egyszerre lesz éhes), s azt mondja, más is megcsinálja. Tegnap este már borult a bilim, üvöltöttem, hogy igen megcsinálják mások is, csak nekik van párjuk...!!!

Hogy' lehet egy pasi ennyire fafejű??!  Egy nem pont itt és most megtartott szülinapi buli miatt összeveszni gyerekkori barátokkal??! Szövetkeztem a motoros srácokkal, hogy igenis legyen megtartva ennek a nagy gyereknek a szülinapja, méghozzá meglepetésként, igaz, két hét csúszással. És nem mondhatom el neki, hogy a barátai igenis jó barátok, és nem felejtették el őt, és szeretik, és nem vághatom a fejéhez, hogy ha nekem ilyen barátaim lennének, boldog ember lennék. De tényleg. Nekem még sose volt szülinapi bulim, sehanyadik évemben se. A családon kívül nem számít senkinek. A barátaimat, ha egyáltalán léteztek, rég elmarta az ex. ÁP meg folyton megfeledkezik róla vagy egyszerűen csak ennyit mond reggel: isten éltessen! S ezzel el is van könyvelve a megemlékezés. Végtére is, én nem öregszem, csak a gyerekeim nőnek...

Immáron hetedik hónapja. Hogy itt van ez a kis tündérke velünk. Na és annak is, hogy nem alszom. Mármint eleget. Mindezek okán HP-vá lettem. Meg kimerült, ingerlékeny, ésatöbbi. De ezt csak súgom, egyébként, ha kérdezik, állati boldog vagyok és köszönjük, nagyon jól vagyunk. ÁP másfél hónapja újra külföldön dolgozik, bár, nem sok a változás, mert amikor itthon volt, akkor se láttam sokkal többet. Max. este nem a gyerek, hanem ő feküdt mellettem az ágyban. Szóval, tudom én, hogy egy baba mekkora öröm, és örülök is, csak már iszonyú fáradt vagyok. És egyedül viszek itthon mindent. Két kölyök, három kutya, most frissítésként 6 család méhike, akiket nekem kell majd etetnem + a házimunka. Amikor már úgy érzem, nem bírom tovább, mindig arra gondolok, hogy szegény nagymamám, aki tanyasi ember volt (vidékiek vagyunk no), ő is két gyereket nevelt fel, s az otthon maradt állatokat is ellátta, mikor a nagyapám még gulyásember volt. Úgyhogy nem panaszkodom, bírnom kell. 

Bébiről bővebben: 7 hónapos, 8,5 kg és 65 cm. Gurulva közlekedik körbe a szobában. Kezével lépegetve körbeforog a saját tengelye körül. Szeret ücsörögni, de egyedül még nem megy. Tízóraira és ebédre már kanalas ételt is fogyaszt, szerencsére nem tűnik túl finnyásnak. És már kint az egyik alsó fogacskájának a sarka, szúr is rendesen! Mostanában kezdett el hintázni négykézlábra térdelve. Figyelmes, érdeklődő. Bátyókával rettentő nagy rajongás van kialakulóban. Mindig kacag, ha meglátja, ha nincs itthon, keresi a tekintetével. Apja a tejfakasztón popsisimára borotválkozott, viszont megfogadta, hogy onnantól soha többé nem vágja le a szakállát. Már össze is tudja gumizni, nemsokára be is fonom neki. Én már akkor gratuláltam az ötlethez, mondtam, az lesz a lányka legtutibb kapaszkodókája. Úgy is lett. Ha véletlenül mellette ébred - hétvégén, szopi után - fix, hogy azzal ébreszti az apját, hogy megrángatja és szálanként tépkedi a szőrcsomót.

Egyelőre ennyi. Ja igen, van már saját laptopom. Kaptam. ÁP-tól. "Mert én megérdemlem..."

Szóval sok minden történt az elmúlt pár hétben. Két embert is elveszítettem.

Az egyik a kis fiam. Az történt, hogy egyik nap azt álmodtam, valahol nyaralunk, gyerkőcke még öt-hat éves, és elkóválygott a kis faluban. Mi meg észtvesztve kerestük. És nem találtuk. Mikor felébredtem az álomból, közel álltam a síráshoz és rettentő remegtem. Mivel épp apás hétvégéjét töltötte, napközben fel is hívtam, hogy halljam a hangját. Néhány nap múlva, amikor az esti lefekvéskor beszélgettünk, még mindig zaklatott voltam az álomtól és hozzábújtam. Mondom neki, hogy milyen gyönyörű nagy fiú lett belőle, meg hogy így az én kisfiam, meg úgy az én kisfiam. Azt mondja erre, hogy ő már nem olyan kicsi. Mondom akkor nekem már nincs is kisfiam?! Azt mondja: de van, csak már nem ugyanaz...

A másik a Nagyapám. 92 éves volt. Két gyerekkel, hat unokával és tíz dédunokával. Őt végleg elveszítettem. Ment a Mama után, ahogy megígérte, a tizedik dédi születése után. És éppen az én kislányom a tizedik. A temetésen végig vetítés volt a fejemben, láttam Őt, ahogy fogja a Mama kezét és karjában tartja a két hónaposan elveszített kisfiát. Mondtam is ÁP-nak, hogy a Nagyapám még ott is babázik...

Az ex-szel való idegőrlő és felesleges sms-párbajokat már nem is sorolom. Mióta másikvárosban él és egy olyan nő a felesége, akinek milliomos a faterja, azóta nagyon igényes és kényes lett. Nem felel meg minden ruhadarab, ami a gyereken van, mikor hozzá megy, sőt, az se, ahogyan a suliba jár. Mondtam, én csak olyan ruhát adok rá, amiben jól érzi magát. Vett neki pár göncöt azóta, és ha hozzá megy a gyerek, azokban megy. Egyébként azért smsezünk, mert utálok vele beszélni, ugye kutyából nem lesz szalonna (uolyan közönséges, tiszteletlen, bugris bunkó, mint volt)(bocsi), még akkor se, ha történetesen jól nősült. 

Múlt este beszélgettünk, és valahogy feljött a szó a megismerkedésünkről. Én vagyok a nemnormális, hogy ilyenre rákérdezek, de már régóta motoszkált bennem, szóval megkérdeztem, hogy ha nem úgy találkoztunk volna, ahogy, ha csak úgy elmegyek egy fellépésére, akkor lehet, hogy sohse állt volna szóba velem...? Na és mit felel erre ez az érzékeny lelkű pali: VALÓSZÍNŰ! Nahát, nem kívántam neki jóéjszakát... 

Ettől persze még szeretem, meg az ujjamon a gyűrű, de ez nem jelenti azt, hogy nem tud piszkosul a lelkembe gázolni. Tényleg én veszek nagyon komolyan- vagy kombinálok túl mindent? Vagy egyszerűen annyira szerelmes voltam, hogy a fontos dolgokra eszembe se jutott rákérdezni és most már cseszhetem...? Most akkor mi lesz? Semmi. Nyelek egyet és folyt. köv. Itt a gyerek, sőt gyerekek, mert a nagyobbik is ragaszkodik ám, de akkor most ez a kapcsolat is lassan gallyra megy ilyen "apróságok" miatt, vagy jó itt minden, csak én nem veszem észre? ÁP mindig azt szajkózza, hogy örülnöm kéne, mert süt a nap, mert együtt vagyunk, mert itt ez a gyönyörű kis emberpalánta... Lehet, csak az én fejemben van túl sötét... vagy a lelkemben. De akkor azt az exnek, meg a vele töltött majd' húsz évnek is "köszönhetem". 

Áhhá, szóval 36. hét... Igen-igen. Aztán a következő csütörtökön befektettek cukorterheléses vizsgálatra, nem szaroztak, egy nap alatt ötször szúrtak meg...! Na szóval, hétfőn kiengedtek, kiadták a zárójelentést is. He-he, nem viccből de másnap hajnalban kénytelenek voltak újra felvenni szülés okán az osztályra, csodálkozott is az adminisztrátor hölgy, hogy " hát most engedtem ki, máris visszajött??!" Igen. Éjjelente már igen rosszul aludtam, ezért éjszaka simán meghallottam és éreztem egy pendülést a hasamban, mintha egy húr pattant volna el, azután melegség öntött el, nem a szívemben. Tudtam, hogy mi történt. Kimentem a mosdóba, magam alá pakoltam és visszafeküdtem. Vártam. Vártam egy fájást. Aztán vártam még egyet, hogy a kórházban meg tudjam mondani, hány percesek. Tíz. Azután gyengéden felébresztettem ÁP-t, hogy lassan szedelőzködjön, megyünk szülni. Persze kettő másodperc alatt kiugrott az ágyból és felöltözött. Én még lazán lezuhanyoztam, elpakoltam a hiányosságokat a riadócsomagba és csak azután indultunk - a 25 km-re levő kórházba. Állati nagy szerencsénk volt, mert a januári hó és jég sehol nem volt, tehát hajnal négy órakor teljesen "zöld" utunk volt. Csepertyűmet leadtuk a Mamának, azután padlógázzal indultunk az egészségügyi intézménybe, figyelembe véve, hogy akkor már három perces fájásaim voltak. A rendőrök ezt nem annyira vették figyelembe, mert leállítottak (volna) minket, de ÁP kiintegetett- és üvöltött az ablakon, hogy "szülni megyünk!!!" Tehát hivatalos díszkísérettel rohantunk tovább. Amikor odaértünk, kiszálltam és kicsit megálltam fájni, aztán felbattyogtam (három lépcsőfokonként egy fájás) a szülészetre és felvertem az éppen szendergő ügyeletes szülészt és szülésznőt. Ekkor már háromnegyed öt körül járt az idő. ÁP-nak eszébe jutott, hogy hirtelen ijedelmében rossz helyre parkolt, és mivel segíteni nem tudott a vajúdásban, ezért lerohant arrébb állni a kocsival. Ja, meg reszkető kézzel rá is gyújtott. Unokahúga (aki ott akart lenni velünk a szülésnél, de azóta már ezerszer megbánta) leszaladt a sarki pékhez kifliért. Eközben én megkaptam a kedves kis kúpocskámat, kiszámoltam, hogy négy fájásidő múlva lesz hatása, hát letelepedtem a helyre. és vártam. Ezek múltán a szülésznő már eléggé felébredt ( a nem kétszáz decibeles üvöltésemtől és a magas c-től) és javasolta zuhanyfürdő vételét, fájdalomcsillapítási célzattal. A csillapítás nem annyira jött össze, viszont beindultak a tolófájások... Ja és persze ÁP még sehol, parkolt valahol az utcán. A rendőrök kérdezték tőle, hogy fiú vagy lány, ő azt felelte, konkrétan azt nem tudja, hogy ő maga milyen nemű, és rohant fel hozzám. Unokahúgával kint üldögéltek a váró folyosóján és hüledezve hallgatták a kontrollálatlan és cseppet sem rám jellemző hangokat. Engem közben felfektettek a szülőágyra, egy perces fájásokkal. Hívogattam ÁP-t telefonon, de csak sípolt, én meg szidtam, hogy pont ilyenkor...! Méhszáj már nem volt sehol, a rezidens szülésznő kérdezte, nem akarnék -e már tolni, mondtam, de igen, de se fogadott orvosom, se pasim sehol, anélkül egy hangyányit se! Ez volt kb. 5.10-kor. Végre megkerült ÁP is, úgyhogy vettem nagy levegőt, állati nagyokat, aztán nyomtam nemtudommennyit, talán hármat-négyet, és kinn volt a baba feje. Bejelentettem, hogy ennyi, nem megy tovább, csinálja valaki más! Na ekkor lépett közbe ÁP, aki addig a fejemnél állt, és sulykolni kezdte, hogy de nyomni kell, még csak egyet és kész - és ezzel egyetlen ugrással a másik végen termett, látni akarta, hogyan is születik egy "édes kis semmiség..." És tényleg csak egyet kellett. És kibuggyant az én picurka, 2850 grammos, 46 centis lánykám. A 37. héten született meg. Már a pici orrát-száját tisztították, mikor megjelent a fogadott orvosom. Rettentő elcsodálkozott, több időre számított egy második gyerekes, negyvenes nőtől... Nem köszöntem meg neki a részvételt. A leendő keresztanya (ÁP unokahúga) azóta is azon mulat, hogy megszültem, amíg ő lement a sarki pékhez kifliért (kb. 8 perc). 

Hat napig voltunk kórházban, sárga lett a picurka. A tejcsi nem nagyon akarózott beindulni, tápszerrel engedtek haza bennünket. Három hétig nem nyúltunk hozzá, de végül csak fel kellett bontani (anyatejet nem tudtunk szerezni, vagyis a védőnők egy centit nem mozdították az ujjukat, hogy ezügyben bármit is segítsenek). Két és fél hónap után, végre tojunk a tápszerre.

Párkapcsolati minőségünk nem annyira volt jó az első két hónapban, konkrétan úgy éltünk, mintha nem is tartoznánk össze, csakcsupán gyerekgondozási céllal laknánk egy fedél alatt.Valószínű a fáradtság, az új helyzet és mi magunk is belejátszottunk. Valahogy nagyon nehéz volt visszatalálni a páromhoz. Aztán egyszer mégis megtört a jég, és ma már egyre inkább vagyunk egyek és önmagunk. 

Édes gyerkőcém imádja a kishúgát, dédelgeti, megnevetteti, ölelgeti, puszilgatja. Szívmelengető érzés így látni őket. 

ÁP január 4-én, családi körülmények között, romantikusan (tiszta ideg volt, elfelejtett letérdelni, kezembe nyomta a rózsát meg a gyűrűs dobozt és sarkon fordult, aztán vissza és megölelt és az ujjamra húzta a gyűrűt, én meg csak álltam bambán, levegőt se véve, kezem a szívemen nehézlégzés okán, néztem a családra, meg rá, h akkor most mit is kéne mondani, aztán rákérdezett, én meg igent makogtam) megkérte a kezem egy gyűrűvel... uppsz!

Pénteken pedig betöltöttem a 36. hetet és innentől a 9. hónapba léptem, vagyis koromnál fogva mindenórás kismama lettem! Nopara (dehogynem)! Mai nap eltávozott a nyákdugó, azóta késztetésem van az összeszorított fenékkel és lábbal való létezésre...